Oldal kiválasztása

Sinka István: BÁRÁNY SZÜLETIK

Nagy, öles tölgyek állottak egy kis oláh falutól nem messze, hatalmas birtokon, olyan tízezer hold körülin. A tölgyfák mellett két szalmakazal volt. Alapos két szalmakazal. Annak a tövében volt az én tanyám. Akkor még birkákkal viaskodtam, meg a téli szelekkel éjjel és nappal. Nappal úgy, hogy a hóval borított nagy síkon ténferegtem a birkák után, éjjel meg úgy, hogy szintén csak a birkák mellett álldogáltam egész reggelig. Ez pedig nem éppen irigylésre méltó dolog. Mindenesetre egy kicsit gyötrelmesebb dolog, mint váradi káptalannak lenni. Ezt azért mondom, mert a tízezer hold az övé volt: a váradi káptalané. A két szalmakazal is. A lyukas csizma meg az enyém. Aztán az a lyuk szintén, amit az egyik kazal tövében vájtam.

Vár volt az nekem, menedék, megenyhülés, ha belebújhattam. Hogy mennyire jó hely volt, abból tudtam meg igazán, hogy egyszer a birkák ura szőrcsizmásan, kesztyűsen, piros arccal kijött hozzám a téli pusztára. S amikor szánkóján odacsilingelt a lyuk elé, nagy szivarjából kék füstöt fújva ideszólt nekem:
– Te Pista! Olyan helyed van itt neked, mint egy miniszterelnöknek – s hogy megmutassa, milyen igaz, amit mond, leszállt a szánkóról és bélelt téli bundájában bebújt a lyukba, Hogy mit láthatott odabent, nem tudhatom, csak arra emlékszem, hogy amikor nagy erőlködve hátrálva visszabújt, köhögött és szájából eltűnt a szivar.
Ez estefelé volt. Akkor este pedig karácsony estéje következett. El is felejtettem mondani: azért látogatott meg a nyáj ura. Bizonyosan így akarta lelkét megóvni attól a vádtól, hogy ő talán mit sem tesz az elhagyottakért. Körüljárta a kazlat, topogott a hóban, nevetett, dicsérte kitartásomat, amivel a hóviharokat állom. Aztán elővett egy négykrajcáros pakli dohányt és karácsonyi ajándékképen megprezentált vele. Amikor észrevette arcomon az árnyékot, méltatlankodva kifakadt.
– Taknyos! Csak nem gondolod, hogy idehozom neked mindjárt a Dárius kincsét ajándékba?!…Mit?…Örülj, hogy ennyit is kaphatsz!
Nem szóltam semmit. Mit szólhattam volna? Rávetettem szemem a birkanyájra, és csodálkoztam, hogy milyen ügyesen durkálják a havat…mintha tán akkor láttam volna először.
A nyáj ura meg nézett rám egy darabig, majd felült a szánkóra és elhajtatott. De mikor pár száz lépésre ért, nagy üggyel-bajjal visszafordult, és hátracsavart nyakkal, ordítva odakiáltott nekem:
– A szalmát meg nehogy tüzelni merd, mert én nem fizetek miattad!…Hallod?…Hé!
Igent intettem neki, ő meg felemelte kesztyűs jobb kezét, és úgy tett, mint mikor valaki szeretettel búcsúzik valakitől. Rázogatta.
Ott maradtam.
Olyan nagy lett a csendesség a szánkó csengői után, hogy szinte beleszédültem. Úgy éreztem, hogy nagyon kijátszott és nagyon elhagyott lettem egyszerre. Ez érthető is. Tizenhat évet töltöttem akkor. S zsebemben a pakli dohánnyal, arcomon keserűséggel vártam a szent estét.
Igen ám, de!…
Úgy alkonyat előtt sűrű, sárgás fellegek gyülekeztek. Ólomszínű és tompa sötét lett a táj. Azonnal elfelejtettem a pakli dohányt, keserűséget, a nyáj urának nyers szavait. Hol volt már az akkor? Bizonyosan vágtatott hazafelé, s szánjának csengői vidáman csengtek. Én meg készülődtem az éjszakai hóviharnak. A csizmámat jól kitömtem szalmával, botom a kezembe vettem, pulimat megsimogattam, s lassan terelni kezdtem egy csomóba a birkafalkát. Oda, az egyik kazal enyhelyébe. Nem volt nyugtom. Jártam körül-körül a falkát. Valami megmagyarázhatatlan, szorongó érzés még a legöregebb pásztort is elfogja az este kezdődő hóvihar előtt.
És azután eljött a sötét.
Azazhogy!…
…egy pillanatra felragyogott a téli puszta, a vén tölgyfák megsuhogtak, és elkezdett sípolni a hóvihar. Hogy milyen órák teltek el, minek mondjam. A szűröm csonttá fagyott, a kutyám elmenekült a kazal tövébe s onnan vakkantgatott felém, a nagy téli zúgásban jelezve, hogy él. Érdekes az, hogy amikor nehezek a pillanatok, mindig történik valami. Valami, ami feloldja a feszültséget. Valami, ami tán nem is nagy dolog, de átsegít a gyötrő pillanaton.
A kavargó, vonagló falka közül egyszer csak kivált egy birka, és megállt magányosan a hóviharban. Mire odamentem hozzá, már feküdt. Egy koraellő volt. Egy fekete birka. Pár perc múlva már fuldokolva nyögött a bárány és reszketett, mert az anyja leheletét semmivé fútta az ítélet.
– Mit tegyek? Vajon van, amit tehetek? Nincs! Hisz én is félig fagyva vagyok. – Ezen töprengtem, s tehetetlenül állottam ott, mint aki tudja, hogy nincs kivezető út.
És akkor történt valami.
Ropogva, durranva, ragyogó fénnyel fellángolt az egyik kazal. Kigyulladt. Mégpedig attól a szivartól, amit az uraság délután kiejtett a szájából, amint bent a szalmalyukban meg köhögösködött.
…És lett a püspöki szalmakazal az én tizenhatodik karácsonyomon ünnepi gyertya.
A táj messze megvilágosodott. A birkák megenyhülve álltak meg a kavargásban. S mire az én szűrömből kiolvadt a fagy, már a fekete birka is vígan állt a tűz előtt és szoptatott.
Azt nem tudom, hogy a nyáj ura kifizette-e a püspöknek a szalma árát valaha, csak annyit tudok, hogy a tűz nélkül akkor, azon karácsony éjszakán megfagytam volna…Arra még emlékszem, hogy karácsony reggelén, a vihar után, ragyogva sütött fel a nap, s ahogy a falka elindult legelni, a fekete birka mindjárt-mindjárt visszafordult, és csalogatta az ő karácsonyi báránykáját. Az eleinte gyáván, majd mind bátrabban merészkedett utána, nagyokat szökve a hóban.
És akkornap néha-néha nagyokat futottam, és el-elfogtam a gyönge kisbárányt s odafogtam jól a szűröm alá. Így játszottam magamnak karácsonyt… Azt hiszem, még ma is azt hiszem, hogy kettőnk közül én voltam árvább…

(1937)